Mohács népi agyagművességét elsősorban a feketekerámia tette híressé Magyarországon. A 18-19. században a helybeli fazekasok, kályhások és agyagpipa gyártók mellett, legnagyobb számban a fekete edényt készítő korsósok dolgoztak. 1718-ban közösen alapítottak céhszervezetet, 1803-tól azonban a korsósok már önálló céhben működtek. A mázatlan fekete edények - korsók, kanták-bendisek, mozsarak, víz- és tésztaszűrők - százait egykor főleg a Dunán szállították a hazai piacokra és a Balkánra.

Kolbe Mihály 1907. augusztus 9-én született Légrádon. Aba Novák Vilmos és Patkó Károly körében kezdett el képzőművészettel foglalkozni. 1925-1931 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Glatz Oszkár tanítványaként 1926-ban Olaszországban, 1931-ben Párizsban járt tanulmányúton, majd Mohácsra költözött. 1933-ban elnyerte a Szinyei Társaság Nemes Marcell utazási ösztöndíját, mellyel a következő évben három hónapos itáliai tanulmányutat tett.

Mohácson a magyar néprajzi csoportok és a nemzetiségiek békésen megfértek egymással anélkül, hogy keveredtek volna egymás közt. A különböző nyelvek és kultúrák kihívást is jelentettek az itt élők számára: mindenki a maga kultúráját hangsúlyozta, a saját hagyományait őrizte, nem a másik rovására, hanem egymás épülésére. A soknemzetiségű város népviseleteit mutatja be a kiállítás a századfordulótól a hagyományos paraszti életforma végleges felbomlásáig.

A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött női, cifra bütykösharisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplő vagy a soktollú, fából összeállított buzogány volt.