A tradicionális faluközösségekben a hagyomány átadása és átvétele nemzedékről-nemzedékre, nemek, korosztályok, korcsoportok szerint ment végbe. A népdalokat, néptáncot, népszokásokat, különböző kézműves technikákat főként utánzással sajátították el a kisgyermekek nagyobb testvéreiktől, szüleiktől, nagyszüleiktől, ily módon nevelődtek bele a hagyományokba. Mindez természetesen némiképpen eltérő módon ment végbe a különböző vidékeken, falvakban, hiszen különbözőek voltak pl. a táji, természeti, életmódbeli feltételek is, amelyek keretül szolgálnak az élet egésze számára.

Mivel ez a természetes hagyományozódás - amelyben szerves egységet alkotott a faluközösség tárgyi és szellemi kultúrája - megszűnőben van, illetve javarészt meg is szűnt, a közoktatás feladatává is vált a néphagyományok továbbadása, éltetése.

A 20. században, különösen az utóbbi évtizedekben veszélybe került nemcsak a magyar, hanem a világ kulturális öröksége is. Új helyzet alakult ki az ipari civilizáció terjeszkedése következtében, melyben kis népek, kis nyelvek tűnnek el, olvadnak be. Ugyanakkor a nagy nemzeti államokkal rendelkező népek hagyományos kultúráját is a szegényedés, az elszürkülés jellemzi.

A foglalkozás lényege, hogy segítséget nyújtson az iskolai kereteken belül kötelező, NAT-ban előírt hon- és népismeret órák megtartásában elsősorban a helyi általános és nyolc osztályos gimnáziumban dolgozó ezt a tantárgyat tanító pedagógusoknak. A múzeum néprajztanár végzettségű kollégája a felkészülésben is segítséget nyújt.

A foglalkozás pedagógiai szerepe megegyezik a NAT-ban és az általános néprajzi tantervekben szerepeltetett célokkal, miszerint a hon- és népismeret elsődlegesen a nemzettudat erősítését, a helyi kötődés kialakulásának segítségét, értékrendszer kialakulását, etikai, esztétikai értékrendszer kialakulását, általános összefüggések meglátására és más népek, nemzetiségek kultúrájának tiszteletére nevel.