Raáb Gábor (1986) a fiatal kántorgeneráció tagjaként igen aktív tevékenységet folytat, és nem csupán Magyarországon. Tel-Avivtól az USA-ig bejárta a világot, de itthon is számos koncertet ad, tanít, illetve szolgálatot is végez a nyugati határvidéken.

– Élt Itáliában, Izraelben, Angliában is. Vonzza az utazás és az új emberek megismerése, vagy a zenei tanulmányai, munkái sodorták távol a dél-alföldi szülőhelyétől?

– Ezek mind, együttesen. Nagyon szeretek utazni, világot járni, új embereket, nyelveket és kultúrákat megismernis Nagyon szerencsés vagyok, hogy viszonylag sok helyen megfordultam, ezáltal sok tapasztalatot szereztem, és széles látókörre tettem szert. Olaszországban egy szemesztert töltöttem Erasmus-ösztöndíj keretein belül, még zeneművészeti tanulmányaim alatt. Ezt követően Londonban zenei mesterképzést folyattam, és hasonlóképp Tel-Avivban is egyetemen tanultam 2013 és 2015 között, munkavégzés mellett. Bár Izraelbe és Olaszországba is a mai napig gyakran járok munka és szórakozás miatt, mégis kétséget kizárólag Angliát tekintem a második otthonomnak: már 15 éve, évente 2-4 hónapot szoktam az Egyesült Királyságban tölteni, munka kapcsán.

– „Raáb Gábor hatalmas hangterjedelemmel és zengő, mély orgánummal rendelkezik, ugyanakkor meglehetősen alázatos művész” – írták rólad az újpesti kántorkoncert után. Az ember, ha ennyire komoly hivatást választ, akkor elgondolkodik, hogy vajon a családjában kik lehettek azok, akiktől örökölte a géneket ehhez a szép pályához? Mit tudhatunk a családfájáról?

– Zsidó ősök értelemszerűen voltak, zenészekről, vagy egyéb művészeti ágat művelőkről a közeli felmenők körében nem tudok. Sajnos nem túl sok információm van a távolabbi rokonokról. Édesanyám ikertestvérével együtt intézetben nőtt fel, így egyik anyai nagyszülőmet sem ismertem. Sajnos arról az ágról rokonok sem maradtak. Apai ágról kicsivel több információm van, bár a nagyszülők közül ott is csak a nagymamámmal találkoztam életemben, és ő is kisgyermekkoromban adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Az ősök között vannak Schwarczok, Bergerek, Beckek, Winterek stb. Édesapámék öten voltak testvérek, Kiskunhalason születtek, és egy nagybátyámat kivéve a városban is maradtak. Édesapám, Raáb András a Kiskunhalasi Zsidó Hitközség elnöke volt 1998-tól egészen 2022-ben bekövetkezett haláláig. Elnökként, munkássága alatt rengeteget tett a hitközségért, azért, hogy a zsidóságot megismertesse más vallások képviselőivel, és nagyszerű kapcsolatot ápolt a városvezetéssel is. Nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a zsidóságnak pozitívabb megítélése lett a városban és talán vidéken is. Ami biztos, hogy édesanyámnak szép hangja volt, és szerette is nagyon a zenét és a színházat. Gyermekkoromban viszont semmiféle zenei tanulmányokat nem folytattam, 16 évesen kezdtem el autodidakta módon először zongorázni tanulni, majd 17 éves koromban iratkoztam be zeneiskolába énekelni, mert valahogy éreztem magamban a késztetést, és ki akartam magamat próbálni.

– Frans C. Lemaire francia zenetörténész szerint a sumér, kínai, asszír stb. népek természetfelettinek tartották a zenét, míg a zsidók az özönvíz utáni ember által teremtett kulturális eszköznek. Ön hogy tekint a zenére?

– Én azt gondolom, hogy az igazság a kettő között van. Emberi, hiszen mi emberek műveljük, tanulmányozzuk és fejlesztjük. Viszont a zenének van egy természetfeletti minősége, ami szavakkal vagy egyéb ember által alkotott dologgal nem hozható létre. A zene olyan érzelmeket és gondolatokat tud gerjeszteni, amit semmi más. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy hogyan hat a zene az állatokra, sőt a növények fejlődésére is. A zenei hangok rezgések, és felettébb érdekesnek tartom azt, ahogy a mai tudomány is egyre stabilabban kutatja azt az elméletet, miszerint minden rezgésből tevődik össze. Már egyes filozófusok sok száz vagy akár ezer éve is azt feltételezték, hogy minden rezeg. Én tehát úgy tekintek a zenére, mint ami emberi és természetfeletti egyben, ami összekapcsolja a földi és az ISteni világot.

– Abraham Z’vi Idelsohn (1882-1938) zenetörténész szerint a legfontosabb zenei zsidó hagyaték a Tóra-olvasás dallamais A kántor hivatására inkább szakrális vagy művészi szempontból tekint?

– Úgy vélem, hogy ezt nem lehet különválasztani, a mai világban legalábbis biztosan nem. A kántorra, előimádkozóra szokták mondani, hogy „sliách cibur”, azaz a közösség küldötte. Neki a feladata nem csak az, hogy az imák folyamán vezesse a közösséget, de ő képviseli őket az Ö.kkévaló előtt. A hangjával mintegy összekapcsolja az eget és a földet. Ez mindenképpen szakrális és spirituális minőség. Azonban nem hiába szokták „kántorművészetnek” nevezni a hivatást, hiszen a zsidó kántorok iránt van egyfajta elvárás, hogy a lehető legmagasabb szinten, bizonyos esetekben mintegy koncertszerűen énekeljenek. Ez nagyfokú énektechnikai tudást és művészeti átélést jelent. Ennek a kettőnek az egyensúlyát tudja egy jó kántor megtalálnis

– A századfordulón számos monarchiabeli zsidó kántor énekhangját rögzítették gramofonra. Manapság hogyan jut el a szakrális ének azokhoz, akiket ez érdekel, és szeretnének lelkileg épülni a muzsika hangjától?

– A mai világban, az internetnek köszönhetően szinte bárkihez bármiféle felvétel el tud jutni. Természetesen vannak olyan istentiszteletek, amelyek a szakrális mibenlétük miatt nem teszik lehetővé, hogy rögzítésre kerüljenek. Ezekre személyesen is el lehet látogatni és átélni az élményt. Számos kántorkoncertet szerveznek világszerte, ahol kiemelkedő énekhanggal rendelkező kántorok mutatják meg tudásukat. Ezekről a koncertekről legtöbb esetben felvétel is készül, melyek elérhetőek az érdeklődők számára. De természetesen dedikáltan stúdióban rögzített felvételek is vannak, akár több kántor együttműködésével, akár egy-egy „sztárkántor” szólóalbumaként. Magyarországon is évente több kántorkoncertet hallhat a közönség élőben is. Egyik legkiemelkedőbb ilyesfajta esemény az Újpesti Zsinagógában általában augusztus végén, Székelyhidi Hajnalka, az OR-ZSE kántorszakos hallgatóinak tanára által szervezett koncert, melyen Magyarország legkiválóbb kántorjai mutatják meg magukat, szimfonikus zenekar kíséretében. A koncertsorozat tavaly ünnepelte 15. évfordulóját, mely alkalomból külföldi sztárvendég is fellépett az est folyamán. Büszkén mondhatom, hogy már 10. éve én is az állandó fellépők között vagyok. De meg kell itt említenem a tavalyi, a Művészetek Palotájában megrendezett nemzetközi kántorkoncertet is, ahol két hazai és három nemzetközi kántorkollégámmal énekeltem. A koncerteken, istentiszteleteken és elektronikusan rögzített módokon kívül egyéb lehetőségek is adódnak ahhoz, hogy az ember elmerüljön a kántorművészet szépségeiben. 2024-ben újra Budapesten rendezték meg az Európai Kántor Egyesület konferenciáját, ahol a szervezők különböző workshopokon, előadásokon és koncerteken várhatták az érdeklődőket, közel 100, a világ különböző pontjairól érkezett kántorral. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a konferencia gálahangversenyén, három másik magyar kántor kollégámmal képviselhettem a hazai kántorságot.

– Dr. Körmendi István: Egy százéves háziorvos visszatekint című könyvében írta: „A más zsidó közösségek liturgiájából – sajnálatosan és érthetetlenül – általában hiányzó instrumentális zene (orgona) a kórus produkálta vokális dallamokkal itt, a Dohány utcában együtt élvezhető. Ez számomra nagyon fontos, lélekemelő élményt is nyújt.” Valóban ennyire fontos a ma élő zsidóságnak is a zene egyes zsinagógákban?

– Ha egy pillanatra elképzeljük, hogy milyen is lenne a világ zene nélkül, akkor hamar rájövünk, hogy zene nélkül szinte elképzelhetetlen a létezés. Ahogyan egy hosszú utazást, házimunkát, testedzést, meditációt, tanulást, relaxációt (és még sokáig lehetne a sort folytatni) megkönnyít vagy felemel a muzsika, így az istentisztelethez is pozitív módon tud hozzájárulnis Az a jelenség, amit említ (hangszerkíséret nélküli, a capella éneklésmód) évszázados hagyomány a zsidóságban. A zsidóság különböző ágazatai és egyes hitközségek is eltérően állnak hozzá a kérdéshez. Bizonyos esetekben és közösségekben megengedhető a hangszerkíséretes éneklésmód a szertartások során, míg más esetben csak az emberi énekhang az, ami a zenét közvetítis Meglátásom szerint mindkettőnek megvan a helye, és mindkettő a maga módján lehet felemelő.

– Polnauer Dávid Sándor rabbi írja ezt: „Amikor ezeket az énekeket hallgatjuk, zsidó imákat hallunk héberül. A zsidóság életében az imák merőben más szerepet játszanak, mint a keresztények életében, ezért a zsidó imák jellegükben különböznek a keresztény liturgia imádságaitól. Isten dicsőítése mind a három monoteisztikus vallásban közös. De amíg a keresztény imák magját az elpusztult jeruzsálemi szentély imái és zsoltárai alkotják, addig a zsidók gyászukban ezeket a zsoltárokat csak mint az izzó parazsat a hamuban őrzik és tanulmányként ápolják.” Mennyire ért ezzel egyet?

Nem vagyok túlságosan otthon a keresztény imádságokban, viszont az biztos, hogy a zsidóságot a Szentély pusztulása óta áthatja a gyász. A hagyomány szerint a legboldogabb pillanatainkban is meg kell emlékezni a Szentély pusztulásáról (elég, ha csak a pohártörésre gondolunk egy esküvőn), tehát ez az univerzális gyász az imákra is kihatással van. Azonban úgy gondolom, hogy bár az imák szövege adott, a mögötte lévő érzések, gondolatok és szándékok merőben eltérőek lehetnek, így mindenki egy kicsit sajátjává tudja tenni az imádságokat.

– A régi zsidó egyházi dallamoknak nagy hatása volt a zsoltáros énekekre, de a gregoriánra is. Van együttműködés a keresztény és az izraelita kántorok között? Egyházi zenei kutatások, közös koncertek, konferenciák mennyire jellemzőek?

Természetesen ezek mind előfordulnak, bár nem túlzottan sűrűn. Több koncerten énekeltem, ahol meghívott vendégként más vallás képviselői is énekeltek, de ugyanez igaz fordítva is. Történelmi egyház révén a legtöbb egyházi konferencián, rendezvényen képviseli magát a zsidóság, olykor liturgikus zenével is. A zenei konferenciák, mint például a korábban említett, nemrégiben Budapesten zajlott nemzetközi kántortalálkozó, nyitottak, tehát szívesen fogadnak érdeklődőket más felekezetekből is. Azt gondolom, hogy fordítva is ez a helyzet. Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemen (OR-ZSE) is előfordul zenei előadás, azokra is szabadon tud bárki menni.

– Budapesten él, szabadúszó énekes és hangképző tanár, vannak magántanítványai, Angliában egy nemzetközi nyári iskolának a menedzsere, Mosonmagyaróvár kántora kilenc éve. Mi fér még bele a szakmai életébe?

– Egy ismerősöm kért meg még 2016-ban, amikor az OR-ZSE-n folytattam judaisztika és kántor tanulmányaimat, hogy egy temetésen énekeljek Mosonmagyaróváron. A temetés után odajött a hitközség elnöke, Ligeti László, és megkért, hogy legyek a közösség kántora. Azonban nem csak kántorként vagyok ott, az istentiszteletek után beszélgetünk a vallásról, hetiszakaszokról, aktuális ünnepekről, dalokat tanulunk, héberezünk, stb. Viszonylag kis közösségről van szó, szombatfogadásokon általában kb. 15 „oszlopos” tag van jelen. Nagyobb ünnepek alkalmával természetesen többen szoktunk lenni, akkor a környező hitközségekből is jönnek hittestvérek. Viszonylag sok időbe tellett, mire elfogadtam azt, hogy én olyan személyiség vagyok, aki nem tud csak egyetlenegy dolgot csinálni. Természetesen ezt azt is jelenti, hogy rugalmasságra is szükség van az elfoglaltságaim között. Nem tudnék például főállásban egy nagyobb hitközség kántoraként tevékenykedni, vagy hosszútávú szerződést egy színházzal aláírni, zeneiskolában teljes állásban elhelyezkedni stb. Szükségem van a diverzitásra és az eltérő ingerekre, amelyet a különböző munkáim biztosítanak. A kántorságban el tudok merülni a szakralitásban és a spiritualitásban, a klasszikus éneklésben a művészetet és az énektechnikát tudom a lehető legmagasabb szintre vinni, színpadon pedig a színészi énemet hozom elő. Nyári munkám, amit 15 éve csinálok, teljes mértékben eltér az énekléstől: egy nyári iskolának vagyok a menedzsere az Egyesült Királyságban. Átlagban hetente 400-600 gyerek, 30-50 Group Leader (csoportvezető, kísérő tanár) 20-30 angoltanár és 20-40 Activity Leader (animátor) együttes munkáját kell menedzselnem, ami nem könnyű feladat, rendkívül sok munkával, koncentrációval és türelemmel jár. Mégis, ennyi idő után is, mindig nagy lelkesedéssel és örömmel vágok bele a munkába, mert itt is a változatosság, a hirtelen fellépő kihívások megoldása, a különböző országokból és kultúrából érkező emberek megismerése izgatottsággal és erővel tölt fel. Tanítani mindig is szerettem, de az elmúlt pár évben az egyik legfontosabb elfoglaltságaim közé került. Fantasztikus látni (és hallani) azt, ahogy a tanítványaim hétről hétre fejlődnek és egyre jobban, tisztábban, könnyedebben és ami a legfontosabb: tudatosabban képeznek hangot. A sok-sok tudást, amit az évek során külföldön a hangképzésről szereztem, nagyon szívesen adom tovább. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a mai napig is képzem magam. Jelenleg Olaszországba szoktam kijárni a mesteremhez, akitől szakmailag a mai napig sokat tanulok, és segít szinten tartani, illetve a lehető legtöbbet kihozni a hangomból. Régebben több mesterkurzuson és továbbképzésen vettem részt, ezek is mind hozzáadtak a szakmai tudásomhoz. Angoltanári képesítésem is van, egy időben ezzel is foglalkoztam, de ez jelenleg nem tartozik az életemhez.

– Mekkora a felelőssége a kántornak a hitközség, a közösség hitének kiteljesedésében, megerősítésében? Van-e nyomás a lelkén ennek kapcsán?

– Úgy gondolom, hogy az nem biztos, hogy jó jel, ha valaki nyomást, megfelelési kényszert érez egy ilyesfajta hivatás kapcsán. Kétségkívül fontos szerepe van egy kántornak, hiszen mégiscsak a szertartások egyik vezetője, azonban a hitét mindenki máshogy éli meg belül. Viszonylag sok elvárás adódik egy kántorral szemben. Egy kántornak nagy tudással kell rendelkeznie, jól kell ismernie a liturgiát, legyen jó hangi adottsága, zenei ismerete, legyen képes az imák alatt egybefognia a gyülekezetet stb. Azonban, ha ezt őszintén és odaadással teszi – még akkor is, ha esetlegesen vannak hiányosságai –, akkor úgy gondolom, hogy jó úton jár. Mivel én egy viszonylag kicsi hitközségnek vagyok a kántora, nagyon családias a légkör, így én nem érzek semmiféle nyomást, de biztos vagyok benne, hogy nagyobb hitközségekben azért máshogyan is meg lehet élni a kántor hivatást, mind pozitív, mind negatív irányban. Mint említettem, sajnos édesanyám gyermekkoromban elhunyt, így ő már fentről láthatta csak azt, hogy a zenével, énekléssel foglalkozom. Édesapám egészen két évvel ezelőtti haláláig végig mellettem volt, támogatott minden elképzelhető módon. Enélkül a támogatás nélkül nem csinálhatnám azt, amit igazán szeretek, és ezért örökre hálás leszek neki. Jelenleg a szűk családomból pár emberre, a páromra és a barátaimra tudok számítani.

– Sokat jár külföldre. Magyarország valóban az egyik legbiztonságosabb ország a zsidók számára jelenleg?

– Sajnos valóban hallani híreket, hogy egyes területeken milyen atrocitásokkal és félelemkeltésekkel kell a zsidóknak szembenézniük. Nem könnyű helyzet ez, és reméljük, hogy hamarosan béke lesz minden nemzet és vallás között. Nekem személy szerint sosem volt problémám vagy atrocitásom a zsidóságom miatt sem külföldön, sem pedig itthon. Szomorú, de az ember olykor hall egy-egy megjegyzést általánosságban a zsidóságról, akár Magyarországon, akár külföldön. Vannak olyan helyzetek, amikor adekvát a témáról beszélni, és kiállni a zsidóságért, de néhány esetben ez teljesen hiábavaló, és csak elengedem a fülem mellett ezeket a megjegyzéseket. Amikor a Szentföldön éltem, több palesztin kollégám volt, és többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Két alkalommal vettem részt a nemzetközi muszlim-zsidó konferencián is, ahol ugyancsak sok muszlimmal barátkoztam össze. Több ilyen konferenciára és programra lenne szükség, hogy jobban megismerjük egymás vallását, nézőpontját, így még közelebb kerülnénk a békéhez.

– Ha nem egyházi zenét, akkor mit hallgat a szabadidejében egy mai fiatal kántor, mint Ön? Mely zenei előadókat vesz a fülére szívesen?

– Értelemszerűen nagyon szeretem a komolyzenét, bár nem mindig volt ez így. Zeneiskolai tanulmányaim alatt, folyamatosan, kb. 21-22 éves koromra ismertem fel a klasszikus zene szépségeit. Kedvenc korszakom a romantika, ezen belül is a későromantika. De barokk zenét is bármikor szívesen hallgatok. Ha nem klasszikus zenéről beszélünk, ott is viszonylag széles a paletta. Általában azt szoktam válaszolni az ilyen jellegű kérdésekre, hogy mindegy milyen típusú zene, amig igényes. Vannak kimondottan jó popzenék is, de persze bármilyen műfajban talál az ember kevésbé minőségi műveket is. Vezetés közben általában a Bartók vagy a Retro Rádió szokott szólni, takarításhoz klasszikus vagy light jazz megy, nyári munkám során pedig, amikor épp van egy két szabad percem, indie popot szoktam hallgatni. De szeretem a (minőségi) musicaleket is.