Tudás, tapasztalat és egy szikra… Egy jó kiállítástervezőnek minderre szüksége van, s hogy mire még, arról a Polgári sikk tervező-kivitelezőjét, Orbázi Zoltánt faggattuk.


Mielőtt a Déri Múzeumhoz „igazoltál”, a Csokonai Színházban dolgoztál gyártásvezetőként. Ez például azt jelentette, hogy ha kitalálta az egyik rendező, hogy szélfútta virágok kellenek a baloldal harmadik négyzetmilliméterébe...

Orbázi Zoltán: …akkor azt mi megvalósítottuk. Mindenből tudtunk díszletet csinálni és mindennel. Festeni lehet ecsettel, hengerrel, seprűvel, drótkötéllel, labdával… Nincs olyan, ami ne lenne szerszám.


Mi volt a legnagyobb kihívás a színházban? Tudod, az a feladat, ami miatt már éjszaka sem alszik az ember, csak megy a végtelenített kérdés, hogy na, ezt hogy fogom megcsinálni??

OZ: Számtalan ilyen alkalom volt. A legtöbb, ilyen kihívást jelentő feladat Vidnyánszky Attila vezetése alatt talált meg minket. Viszont minden alkalom újabb és újabb tudással vértezett fel bennünket. A Mária című musical előtt – amit a Főnix Csarnokban mutattak be – például volt olyan, hogy 48, vagy akár 72 órát dolgoztunk egyhuzamban a műhelyben és a helyszínen. Ott például kellett építenünk egy olyan hatméteres emelőt, ami: „guruljon, fel tudja emelni a színészt, de biztonságos is legyen”. Kicsiben le kellett modelleznünk, hogy működjön a dolog, és senki ne sérüljön meg. Az elég nagy kihívás volt.


Mi mindenhez kell érteni még, ha a gyártásért felelős valaki?

OZ: Az, hogy vagy háromezer dolog méretét fejben tartjuk, egy idő után rutinná válik. Ebben benne van a színpad, az ajtó, a teherautó nagysága, de ha valaki egy előadáshoz, mondjuk, szeretne egy falat, ami 5 méter 20 centi, akkor tudom, hogy gyárilag a plexitábla 3 méter, ismerem a szükséges anyagok méreteit is, és már előttem van, milyen lesz az egész. Egy idő után az ember már mindent így néz. Amikor Portugáliában nyaraltam, még a házakra is úgy tekintettem, hogy azokat az elemeket, vagy azt a hangulatot hogyan lehetne a színpadon megcsinálni, megmutatni... Most itt a múzeumban is ezt élem. Mindenre úgy nézek, hogy itt mire lehet felhasználni. Amikor nemrég Rómában dolgoztunk, ott például egy csomó kirakatot fotóztam, kellettek a gondolatébresztő ötletek a „Polgári sikk”-hez. (A Déri Múzeum legutóbbi időszaki kiállítása)


Gondolom kicsit rokonítható egy kiállítás építése egy színpadi mű körüli munkával, de mégsem azonosak. Nehéz volt átállni?

OZ: Aránylag gyorsan ment. Gyakorlatilag ugyanaz itt is a feladatom, csak itt nem rendező van, hanem kurátor, és az ő üzeneteit kell megvalósítani egy másfajta „színpadon”, a kiállítótérben. Kell hozzá szépérzék, térlátás, és persze nagyon fontos, hogy az embert érdekelje a feladat! Az elmúlt két év alatt szerencsére sikerült olyan dolgokat kitalálnom, ami mindenkinek megfelelt. Mindig próbáltam megtalálni a műtárgyak lényegi valóját, s hogy mi az, amit én hozzájuk tudok adni, hogy a végeredmény emelkedettebb, szebb legyen. Amikor egy új kiállításra készülünk, igyekszem minden információt begyűjteni. A műtárgylista és a kiállítás üzenete azok a sarkalatos pontok, amelyek az induláshoz kellenek. Aztán vagy elvonulok és kitalálok valamit, vagy a szakmai vezetővel, a kurátorral együtt találjuk ki. Ez alkotófolyamat, nem mehet pikk-pakk.

A „Polgári sikk” alapkoncepcióján a kurátorral, Ormosi Vikivel sokat gondolkoztunk, s aztán az elképzelés, ha nem is változott, de finomodott napról napra.


Férfiként feleltél egy főként nőkre koncentráló kiállítás látványvilágáért.
Vajon adott ez egy kis pluszt a Sikkhez?

OZ: Jó kérdés. Nyilván más női szemmel közelíteni ehhez a feladathoz. Érdekes lett volna, ha csinál tervet egy nő és egy férfi is, talán akkor látszott volna a különbség. De ezen egyrészt nem gondolkoztam, másrészt úgy hiszem, a nő a legszebb és legcsodálatosabb „műtárgy”, ezért egy férfinak kimondottan élmény, ha a női dolgokkal foglalkozhat.