Mire tanít egy fotóarchívum testközelből? Mihez kezd és mihez kezdhet még egy történész a fényképekkel? Hogyan változnak a tudás megszerzésének és átadásának módjai az immateriális kép korszakában? Milyen hatása van mindennek a fotótörténetre és a „hagyományos” fényképarchívumokra?

Megkerülhetetlen kérdések ezek akkor, amikor a megfogható tárgyak – papírnagyítások, fémlemezek és negatívok – pixelekké változnak monitorjainkon. Miközben nyilvánvalóan újfajta műveltségre van szükség, amellyel a fizikai médiumok és avulásuk is olvasható, fel kell tennünk a kérdést: számít-e még a fénykép mint tárgy ma – a tanítás, tanulás és kutatás forrásaként – és számítani fog-e a jövőben.

Ha pedig e kérdést az ország legnagyobb történeti fényképgyűjteményében is feltesszük és igennel felelünk rá, akkor mielőbb illő tisztáznunk azt is, mit értünk a megfogható fényképek materialitásán.

Érthetjük egyrészt egy adott analóg fénykép hordozóját, legyen szó dagerrotípiáról, zselatinos ezüst papírpozitívról, üvegnegatívról vagy diáról stb., másrészt a kép megjelenítési módját – például vizitkártyaként, albumban, újságpapíron vagy keretben a falon.

Mindez azt is jelenti, hogy a fényképek befogadásának módja sem lényegtelen, ha róluk gondolkodunk. Vagyis nemcsak attól a felfogástól tanácsos eltávolodnunk, mely a fényképet „közvetlenül a világra nyíló ablaknak tekinti” – függetlenül például attól, hogy a monitoron látott digitális másolata milyen hordozóra készült valaha –, hanem a „nagy mű egyedülállóságának művészettörténeti modelljétől” is bátran elhajolhatunk. Így az analóg fotók képek és tárgyak egyszerre, melyeket különböző terekben, más és más jelentésekkel ruháztak fel a velük kapcsolatba kerülő emberek.

Ez a megközelítés többféle történeti vizsgálat előtt nyitja meg az utat. A képi tartalom nem az egyetlen ok ugyanis, ami miatt az analóg technikával készült felvételek érdeklődésre tarthatnak számot. A fényképek időben és térben létező társadalmi tárgyak, ezért anyagszerűségük történetisége is vizsgálható, sőt, párhuzamba állítható a képi tartalommal.

Most megjelent és online elérhetővé tett Fényképtárgy című kötetünk egyszerre utal az analóg fénykép tárgy-voltára és a Magyar Nemzeti Múzeum történeti fényképgyűjteményének – 1997 óta Történeti Fényképtárként megnevezett – őrzőhelyére.

Az intézménytörténeti kacskaringók, gyűjtemény- és hangsúly-áthelyezések, az időről időre változó ideológiai „keretezés” nyomot hagynak az archívumon. Ám egy történeti múzeum kellően régi, folyton mozgásban lévő és bővülő, azaz dinamikus fényképgyűjteménye eleve több rétegű. A kötetbe foglalt írások ezekből a rétegekből mutatnak be néhányat.

A szövegek nyomán kirajzolódik előttünk egy lehetséges kronológia; nagyjából a 19. század közepétől a 20. század utolsó harmadáig. Ebben az értelemben a Fényképtárgy (egyféle) lehetséges fotótörténetként is olvasható, melynek ugyanakkor – a gyűjteménytörténeten keresztül – a látás, láttatás története van a homlokterében.

A fényképgyűjteményeket gondozó szerzők – noha másról és másképpen írnak – a múzeumi munka szinte összes arcát felfedik előttünk: a gyűjteményezéstől, tárgyleírástól, katalogizálástól az értelmezésig és a kiállításon való bemutatásig. A Fényképtárgy írásai épp ezért segíthetnek annak a műveltségnek az árnyalásában és fenntartásában is, mellyel a fizikai médiumok és az avuló technikák is olvashatók maradnak.

Miközben új eszközöket keresünk a fényképnek mint tárgynak és testetlen képnek a leírására és kontextualizálására, reméljük, ez a tudás sem vész el, csak átalakul. Mert amíg vannak fényképtárgyak, addig meríthető belőlük történeti ismeret azokról az emberekről, akik kigondolták, elkészítették, felhasználták és megőrizték őket.

Ebben bízva tesszük most közkinccsé kötetünket.