A magyar mézeskalácsosok háromféle tésztát, ütőfás, lédig- és fehértésztát készítettek. A debreceni ütőfás tészta készítésének jellegzetessége, hogy a mézet csak felmelegítették, nem felfőzték hozzá, és mindig nagykemencében, boglyakemencében sütötték ki, nem pedig kiskemencében, mint más mézeskalácskészítő központokban, például Karcagon vagy Nyíregyházán.

A debreceni mézeskalácsosok úgy tartották, ettől lesz olyan „törékeny-ropogós” állagú, mégis ízletes a debreceni mézeskalács. Ahogy a képen látható kerek mézestányér is, más néven a debreceni, melynek páratlan ízéről és állagáról a híres debreceni mézeskalácsos, Kerékgyártó Sándor így nyilatkozott: „Nem csak a páros kolbászt becézik így, hanem jó itthoniasan:a 'Mízes tányíírt' is, melyet sokfelé hiába próbálnak utánozni. Akik először látják frissen, üvegkeményen eleinte nem tudják elképzelni annak a tiszta jó zamatos íznek az élvezetét, melyet egy ilyen mézestányér darabka elrágcsálása szerez. Pedig még hozzá ez a tiszta búzaliszttel, fűszer és tojásmentesen készült debreceni tányér a legegészségesebb sütemény a világon.”

A fennmaradt régészeti leletek és 16–17. századi ütőfák alapján tudjuk, hogy ezt az ősi formát nemcsak Debrecenben készítették, a 19. század elejétől kezdve azonban már országosan is csak debreceninek nevezték. A debrecenit különböző méretben készítették, Kerékgyártóról például azt tartották, nevéhez hűen akkora mézestányérokat árult, mint egy kisebbfajta kocsikerék. A tányérokat jellemzően az akkor használatos áraikról nevezték el, volt egy-, két-, tíz-, tizenöt- és húszgarasos mézeskalács. Később a pénzek és árak változása miatt a szám mellől a garast elhagyva már csak egyesnek, kettesnek, tízesnek stb. hívták a mézestányért.

A debrecenit gyakran ékítették címeres koronával, méhkassal, növényi díszítményekkel sőt a hortobágyi csikós alakjával is, a legjellegzetesebb forma mégis a kálvinista Róma szimbóluma, a Nagytemplom volt.