A Bakony erdő borította hegyeket, a Balaton-felvidék a csillogó víztükör fölé magasodó, szőlővel beültetett, présházakkal telehintett lankákat, érdekes formájú vulkáni kúpokat idéz emlékezetünkbe.

A falvakban hófehéren világító, díszes házoromzatok, boltíves tornácok, a málló vakolat alól előbukkanó színes kőfalak ragadják meg az oda látogatót.

Amíg összefüggő lombos erdők borították a történeti Veszprém és Zala megye hegyes tájait, főként fa- és sövényfalú épületeket emeltek. Az erdők ritkulásával a 18. század folyamán a kő vált fő építőanyaggá. A fehér, sárgás vagy szürkés színezetű mészkőből és dolomitból, vörös homokkőből és fekete bazaltból rakott kőfalak sajátos hangulatot kölcsönöznek a falvaknak. A jobbágyok és zsellérek sárba rakott terméskőből építkeztek. Az új építőanyag az épület szerkezetére, formájára is hatással volt: a lapos kövekből dongaboltozatokat, boltpincéket készítettek, ami magasabb szintre emelte a bortárolást. A füstöskonyhás, három- vagy többhelyiséges lakóházak tetőszerkezete, födéme a 19. század közepéig bárdolt keményfából készült.

A Balaton-felvidéken főként a szőlőművelés, a part közeli településeken a halászat, míg a Bakonyban az állattartás és az erdei iparok (fafaragás, mészégetés, hamuzsírfőzés) biztosították a megélhetést. A kevés és rossz minőségű szántóföldön nem termett elegendő gabona, ezért a lakosság élénk cserekereskedelmet bonyolított le a síkvidéki tájak népével. A Balaton-felvidéki borok Nyugat-Magyarországra és Stájerországba is eljutottak.

A 16-17. században a végvári harcok következtében a Bakony falvai jórészt elpusztultak, és a Balaton-felvidék lakossága is erősen megfogyatkozott. A 18. században az új birtokosok magyar, német és szlovák telepeseket hívtak be. Az egyházi és világi nagybirtok túlsúlya mellett az itt élő kisnemesség színezte a társadalom képét. A török hódoltság idején a lakosság döntő része áttért a protestáns hitre, de a 18. század végére, elsősorban a telepesek, zsellérek, pásztorok révén, a katolikusok kerültek túlsúlyba. A református vallást főként a kisnemesek utódai őrizték meg.

Kővágóörs környékén jelentős számban éltek evangélikusok is.

A településképet a középkorban a teleksoros úti falvak, a 19. századtól a szűk faluhatárok miatt bekövetkezett halmazosodás és a közös udvarok rendszere, illetve az újonnan telepített falvakban a szabályosan kimért telkek jellemezték. A múzeumi tájegység a kőépítkezés különféle változatait mutatja be lakó-, gazdasági, közösségi és egyházi építményekkel.