A Felföld Magyarország északi középhegységi területeinek történeti tájneve. Az Ipoly és a Bodrog közötti hegyvidéki területen kialakult mezővárosok a nagytáj jellegzetes települései voltak.

Kiváltságos helyzetük (vásártartási, bíróválasztási, szabadabb költözési és öröklési jogaik) lakóikat élesen megkülönböztették a szomszédos falvak jobbágyaitól. Jól körülhatárolható piaci körzeteik révén a mezővárosok kultúraközvetítő szerepet töltöttek be a falusi parasztok és a szabad királyi városok nemesei vagy polgárai között. A vidék kulturális jelentőségét mutatja, hogy Vizsolyban született az első magyar nyelvű Biblia-fordítás, Károli Gáspár lelkész munkája.

A magyar nyelvújítás meghatározó személyisége, Kazinczy Ferenc is Zemplénben élt. A Felföldet magyarokon kívül jelentős szlovák, lengyel, ruszin, német, görög, zsidó népesség lakta.

A többségében római katolikus lakosság helyenként református és evangélikus közösségekkel élt együtt. A felföldi mezővárosok lélekszáma nem volt magas (maximum 5.000 fő). Az itt lakók több mint 20%-a céhes iparosként dolgozott.

Az egyedülálló szőlő- és borkultúra a régió városképző tényezőjévé vált. A hungarikumnak számító tokaji fehérbor, illetve Gyöngyös és környéke jellegzetes vörösborai a távolsági kereskedelem révén Európa távoli országaiban is közkedveltek voltak. Aki szőlővel foglalkozott, bizonyos kedvezményeket élvezett: a telepített szőlő után például 12 évig nem kellett természetbeni adót fizetnie.

A mezővárosi társadalom legalsó csoportja a szőlőben dolgozó bérmunkás, a kapás volt. Rangban ezután következett a zsellér vagy jobbágy jogállású szőlőbirtokos, aki telente kisipari tevékenységet is folytatott. A mezőváros kereskedői között éppúgy volt helyi vegyesboltos, mint a borkereskedelemből meggazdagodott kalmár. A nemesi szőlőbirtokosok - így a Rákóczi-család tagjai - nem éltek állandóan a mezővárosokban, de udvarházaik, pincéik vagy dézsmaházaik a településkép meghatározó elemei lettek.

A tájegység épületei a 18-19. századi kőépítkezés helyi hagyományait mutatják be. Az építkezés módja településenként, a meglévő patak- vagy bányakő minősége és megmunkálása szerint változott. A keskeny beltelkekre épített, változatos alaprajzú lakóházak borházzal, pincével, esetleg műhellyel egészültek ki. A felső szinten a táblás kályhával fűtött szoba és a konyha kapott helyet, amelynek közepén kemence állt. Lent, az udvarról vagy utcáról gerendamennyezetes présház, vagy boltozott pinceház és lyukpince nyílt. Az értékes bútorok, a kerámia és üvegedények gazdag változatai és a míves textíliák jól érzékeltetik a környező falvaktól eltérő életmódot.