Ilosvai Varga István (Kunhegyes, 1895 - Budapest, 1978) művészetét sok mai kritikusa megkésettnek tartja, holott 1942-ben Kárpáti Aurél és Kállai Ernő az akkor negyvenes éveiben járó művészt az új magyar festészet jelentős képviselőjeként tartotta számon. Ilosvai Varga valóban megpróbálkozott egy-két megkésettnek tűnő kompozícióval, mikor például Párizsból hazatérve kíváncsi volt arra, vajon a kunhegyesi, az alföldi táj megfestése elbírja-e Van Gogh hullámos, lágy, örvénylő ecsetvonásait. Korai szentendrei kompozícióiban is többfajta szerkesztésmóddal foglalkozott, míg rátalált saját hangjára. Aktivista formációkban is gondolkodott, amikor széles, abroncsszerű kontúrokba fogott egy-egy hétköznapi jelenetet.

A kiállítás körbejárja a festőművész összes alkotói periódusát. Korai, kunhegyesi művei jól illusztrálják a szülőföld hangulatát, az alföldi gyökereket, amelyek hatását a művész színélményeiben, színemlékeiben őrizte meg. Kunhegyesi festményeinek jelentősége azért is kiemelendő, mert Ilosvai Varga ezekkel a tájképeivel nemcsak szülőföldjének, hanem budapesti kiállításának közönségét is megnyerte (Budapest, Nemzeti Szalon, 1928).

Nagybányai érdeklődése természetes következménye volt annak az elhatározásnak, hogy tájképfestő lesz. 1929 és 1931 nyarát itt töltötte. Talán egyetlen művészre sem igaz annyira, mint Ilosvai Vargára az a mondás, hogy amit Nagybányán keresett, azt Szentendrén találta meg. Vörös Géza - akivel együtt tartózkodott Nagybányán - javaslatára látogatott 1932-ben Szentendrére, amely - vallomása szerint - második szülővárosa lett. 1935-ben házat vásárolt és végleg letelepedett itt. 1937-ben pedig megválasztották a Szentendrei Festők Társasága tiszteletbeli tagjává, amelyről egy év múlva lemondott, és csak 1945-ben került be újra, immár rendes tagként.

Első szentendrei képein még a Nagybányáról hozott élénk, derűs színeket alkalmazta. Ezek eleinte szélesebb horizontú, önálló tájképek voltak (Lelátás a Dunára), amelyeket lassanként emberalakok töltöttek meg (Szentendrei részlet nagy fákkal). A színek egy idő múlva elsötétültek, a tágas horizont eltűnt, és az emberalakos tájkompozíciókon nyers egyenesekkel megerősített tűzfalak, sikátorok, zugok alkották a bennük mozgó alakok életterét (Kapubarkácsoló, Utca lovas kocsival, Házak mankós emberrel). A barna tónus nemcsak a szentendrei városképeit, hanem a munkásembereket ábrázoló, részvétet és együttérzést kiváltó szegényember-sorozatát is jellemzi (Szegényember, Koldusok).

A harmincas évek végétől fokozatosan színesedett ki palettája. Feloldódtak a korábbi évtized sötét, mély tónusú földszínei és mélyvöröse (Régi Munkácsy utca, Alku, Szürkés falak). Gyakran választott ki egy színt kompozíciójának alaptónusául (Kék színek, Fekete kép, Lila kép, Rózsaszín kép). Az ötvenes években hagyományos távlatú, perspektivikus utcaképek, csendéletek születtek. A hatvanas évektől kezdve nemcsak a színek váltak még élénkebbé, hanem merész szerkesztésű, a színek által egyensúlyban tartott térkonstrukciók is feltűntek (Zöld kapu). 1972-ben festett utoljára, ennek állít emléket a Házak és emberek című kompozíciója.

Bodonyi Emőke, a kiállítás kurátora