Kertész Klára Tiszakóródon született, elemi iskoláit szülőfalujában végezte, ahol füzek, diófák és állatok (csirkék, rókák, őzek és lovak) gondozták képzeletét, adták számára az élet költői rezdüléseit. Tiszakóródi udvara, kertje, folyópartja az ifjúsága volt - növényeivel, állataival maga a teljesség. Álom és valóság egyszerre. Ez a lelkületében megőrzött szatmári táj elmélyült és feltámadt benne.

Közben a történelmi sors személyesen is érintette - tragikus körülmények közt elvesztette szüleit és bátyját, Kertész Györgyöt, aki komoly szobrászi jövő előtt állt. Mindez azonban nem törte meg a művészt. A csapások arra ösztönözték, hogy az égetett föld gondolattá növelt formáiban gyönyörködjön.

Felsőbb iskoláit Budapesten folytatta: itt lett Gádor István Kossuth-díjas keramikusművész, a modern magyar iparművész-kerámia megteremtőjének növendéke.

Kertész Klárában nem a kísérletező, az anyagon és az ízlésen erőt vevő művészt ismerhetünk meg, hanem a természet megszakítatlan csodálóját, az élő világot folytonosan tapintó embert. Figurái ezért kapcsolódnak szorosan a falusi élet rekvizitumaihoz, ezáltal pedig a gyermeki lélekhez. Ők ma is értik a nyújtózó macska ősi szépségét, a felfuvalkodott béka önteltségét, a duzzogó baglyot, az egymásnak feleselő kutyákat. Vázáit a hajdani édes tiszakóródi rét virágaival hinti be, az erdők indáival fonja körül. Meggyőz, hogy létünk a természet része, s annak logikáját, egyszerűségét, eltéríthetetlen céltudatosságát az emberi parány nem veheti ostrom alá, csak kibékülhet vele.

A Művészeti Alap 1957-ben tagjai sorába fogadta. Szakmai sikereit számos egyéni és csoportos kiállítás igazolja.