Az 1892-ben Budapesten született Lajtha László egyszerre volt magyar hazájához szorosan kötődő és európai léptékben gondolkodó művész és polgár. Már 18 évesen népzenegyűjtő útra indult Bartók nyomán Erdélybe, ahonnan édesanyja is származott. A népzene és a népi hagyományok iránti szeretete egész életében megmaradt, ugyanakkor már fiatalon érdeklődött a nyugati kultúra iránt: zeneakadémiai éveinek felét rendre Párizsban töltötte, és a francia szellemi életben szerzett élményei ugyanúgy végigkísérték, mint a parasztemberekkel való találkozásai. Azt vallotta, hogy csak az alkothat európai érvényességű opuszokat, akinek művészete mélyen a hazai műveltségben gyökerezik.

Zeneszerzőként már fiatalon sikereket aratott, de szépen induló pályáját megakasztotta az I. világháború. Négy évig szolgált a fronton, hazajövetele után pedig Nemzeti Zenedében kezdett tanítani. Harmincéves pedagógiai pályája alatt tanítványa volt többek között Ferencsik János és Tátrai Vilmos is. Lajtha volt a zenede utolsó főigazgatója az intézmény 1949-ben bekövetkezett átszervezéséig. A tanítás mellett zeneszerzőként, néprajzkutatóként és nemzetközi tudományszervezőként is ismertté vált. A kommunista fordulatot követően mellőzték: elveszítette minden kenyérkereseti lehetőségét, műveit is alig játszották itthon. Nyugaton, különösen Franciaországban, az 50-es években is neves művészek tűzték műsorra szimfóniáit, kamara- és kórusműveit, melyekről elismerő kritikák sora jelent meg. 1955-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Ő volt az első magyar zeneszerző, aki megkapta ezt a kitüntetést.

Lajtha László, a 20 század kiemelkedő alkotója zeneszerzőként egyedi nyelvezetet alakított ki. Népzenekutatóként főként a hangszeres népzene és vallásos népénekek gyűjtésével emelkedett ki, de az 1972-ben megindult hazai táncházmozgalom alapvető forrásanyaga is az ő széki gyűjtése volt. Szerteágazó szakmai tevékenysége mellett kivételes, bátor és jellemes ember volt, aki elveiért kiállt akkor is, ha emiatt hátrány érte.

Lajtha évtizedeken keresztül méltatlanul mellőzött alkotó volt. A 1992-es Lajtha-centenárium, a tavalyi 120 éves születési évforduló és az idei megemlékezések során számos nagyszerű hangversenyen csendültek fel művei, amelyek közkinccsé válásához az emlékszoba is hozzájárul.