A kiállítás egy olyan, Magyarországon eddig soha nem látott, különleges anyagot tár a közönség elé, amelyre nemrégiben bukkantak a kutatók: a tárlat az 1862-ben a londoni világkiállításon bemutatott, Magyarország korabeli tájegységein, településein készült népviseleti fényképsorozatot állítja középpontba. A korábban elveszettnek hitt Tiedge János fényképek a londoni Victoria & Albert Múzeum gyűjteményéből kölcsönzéssel érkeznek Budapestre, ehhez kapcsolódik egy, a Néprajzi Múzeumban őrzött másolati sorozat. A két gyűjtemény kiegészíti egymást. A képek több mint 160 év után lesznek láthatók Budapesten, bemutatva a készítés történetét is a szervezéstől a világkiállításig.

A fotográfia és a világkiállítás a 19. század második felében a modernitás két jellegzetes önkifejezési formája, médiuma volt. Kölcsönös szerepüket jól mutatja az 1862-es londoni világkiállítás, amelynek szerény magyar szekciójában Tiedge János népviseleteket ábrázoló színezett fényképei is magukra vonták a figyelmet. Ezek a felvételek a magyar művelődéstörténet legkorábbi fotográfiai emlékanyagához tartoznak, ám eddig csak hírből voltak ismeretesek. Nemrégiben kiderült, hogy az elveszettnek hitt képek egy része mégiscsak fennmaradt. Felfedezésüket a londoni Victoria & Albert Múzeum nyilvántartásának digitalizációja tette lehetővé. A felvételek első „szereplésük” után 164 évvel most újra láthatóak – kölcsönzés jóvoltából elsőként Budapesten. A szenzáció újabb felfedezést szült: a képek alapján bebizonyosodott, hogy a Néprajzi Múzeum is rendelkezik a Tiedge-féle felvételek egy részleges másolati sorozatával. A Victoria & Albert és a Néprajzi Múzeum anyaga kiegészíti egymást, így ez a kiállítás a két forrás alapján a Londonban egykor szerepelt képek mintegy kétharmadát tudja bemutatni eredetiek és korabeli másolatok alapján.

A Londonban kiállított viseleti panoráma egy különös, várakozásokkal teli periódusban készült. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követő önkényuralom dermedtségének évtizedét 1860 októberétől rövid alkotmányos időszak követte szabad véleménynyilvánítással, országgyűlési választásokkal. Az ország a nemzeti kultúra lázában égett: aki csak tehette, magyar ruhában járt, magyar zenét hallgatott. A nemzeti intézmények adóforintok hiányában a társadalom áldozatkészsége jóvoltából kezdtek éledezni s megerősödni. Ennek köszönhető, hogy az Osztrák Császársághoz tartozó – önálló államként nem létező – Magyarország a londoni világtárlaton mégiscsak megmutathatta magát. A színezett fényképek pillanatképet adtak az alföldi és dunántúli polgárok, parasztok, uradalmi béresek és vármegyei szolgák változatos és sokszínű viseletéről, s ezáltal maga a nép lett az, amely megjelenített egy országot a nagyvilág színpadán.

Az egykori világkiállítás első, 1861-es felhívására mintegy tíz településről érkeztek felajánlások, ami nem volt elegendő egy fényképekből álló országos körképhez. Ezután Jankó Vince gazdasági szakíró, szervező Tiedge János pesti fényképészt bízta meg, hogy járja be az országot és minden vidékről öt személyt fotózzon le „tisztességes öltözetben”: egy öregembert, egy középkorú férfit, egy fiatal legényt, egy asszonyt és egy leányt. Ez persze nem volt mindenhol követhető, azonban Londonban a szemtanúk szerint 76 kép függött a kiállítótér falain. Szegedi, pécskai és csanádi parasztok, veszprémi polgárok, pápai ökörfogatos szekér, a Vidats-gépgyár dolgozói, kálozi béresek, sümegi kanászok, szentgáli nemesek, vármegyei huszárok engednek betekintést egy rég elveszettnek hitt világba. A fényképek meghaladták a régi konvenciókon nyugvó típusalkotást. Az „életre való arcok” valós embereket mutattak, nem karaktereket vagy etnikai-nemzeti-foglalkozási típusokat. A viseletek sem a „parasztiról”, a „népiesről” alkotott aktuális képzeteket és fikciókat fejezték ki, jóllehet sokaknak talán épp ezeket erősítették meg. A lefényképezett öltözetek hitelességét a helybeliek részvétele szavatolta, de még inkább a tekintetek, az arcok kifejezőereje.