Kik is igazából a székelyek? Mit tudunk Székelyföldről? Milyen elképzeléseink, hiedelmeink vannak a székelyekről? Mi ebből a valóság? Hogyan látják a Székelyföldön élők magukat? A Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki kiállítása, mely a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál részeként valósult meg: eddig be nem mutatott, székelyföldi múzeumok által őrzött több mint 300 tárgyon keresztül, 5 székelyföldi kurátor rendezésében keres válaszokat a kérdésekre, a látogatóknak nem mindennapi múzeumi élményt teremtve.

A hazai múzeumok történetében egyedülálló pillanat, hogy a Székelyföld különböző településein helyben megőrzött tárgyak sokasága egyetlen kiállításban, ráadásul Budapesten találkozik, hogy a történelmi régió sokszínűségét a 19. századi polgárosodástól a 21. századi modernizációig felfedezhetővé tegye. A nagylélegzetű, látványos tárlat 700 négyzetméteren, Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig csaknem valamennyi székelyföldi múzeum gyűjteményéből vonultat fel tárgyakat és dokumentumokat: így teszi láthatóvá, hozzáférhetővé, milyen kiemelkedő műtárgyak rejtőznek a határon túli intézményekben. Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, 100 fotó, 10 múzeum gondoskodik arról, hogy Budapesten bárki elmélyedhessen Székelyföld múltjában és jelenében.

A kiállítás igazi hálózati csomóponttá válik a régió kulturális örökségének bemutatása révén: az unikális műtárgyak mellett gyűjteményezési gyakorlatok, kurátori koncepciók, kutatások találkoznak és eredményeznek új, kreatív alkotást. Így nemcsak a kiállított anyag mérete és minősége garantálja a rétegzett és sokszínű prezentációt, hanem az együttműködő néprajzos és történész szakemberek eltérő szemlélete, háttere is. Mindezt szokatlan, a kiállítótér belmagasságával játszó kétszintes bejárási útvonal teszi még élményszerűbbé. A látogató egy emelvényen sétálhat körbe, ahonnan az egyes témákat, tárgyakat, tárgyegyütteseket más látószögből is szemrevételezheti, folyamatában érzékelheti. Ez a sokféleség köszön vissza a kiállítás arculatában is, amelynek vonalkódhoz hasonló emblémája a székelyföldi erdőkre, a helyi viselet mintáira, a székely rovásírás jeleire való utaláson túl titkosírásként is olvasható. A vonalak nemcsak az első pillantásra észre nem vehető különbségekre utalnak, hanem pontos jelentéssel is bírnak.

A Székelyek – Örökség-mintázatok kiállítóterekben ritkán látható nagy méretű tárgyakat is a közönség elé tár. A látogatók találkozhatnak Fordson traktorral, egyetlen fatörzsből kivájt 18. századi gabonatároló edénnyel, készülő székelykapuval, 6–8 méteres mestergerendákkal, borvizes szekérrel, 3,1 méter hosszú festett padládával. Olyan egyedi, nagy értékű tárgyegyüttesek is érkeztek a budapesti tárlatra, mint Csató Ágoston amerikás dokumentum- és fotóhagyatéka, a négy különböző, 1770 és 1880 között készült festett bútor újrahasznosított elemeiből megépített szekrény, vagy Szörcse református templomának 1622-es harangja. De a jelenkor emblematikus tárgyai sem maradtak otthon: 2024-es borvizes műanyag flakon jelzi a borvizek vasas összetételét - nem csoda, hogy a bibarcfalviakat rozsdásbelűeknek csúfolták. A humoros darabok mellett, mint a fallikus fogantyúkiképzésű pálinkamelegítő lábas, a Székelyföld szívszorító történeteit elmesélő tárgyak is megszólalnak. Az 1981-es csíki hozomány, amely egy olyan menyecskének készült, aki gázrobbanás során életét vesztette, mielőtt férjéhez kiköltözhetett volna Budapestre. A cséplőgépbe esett leány balladatípusának csíkmadarasi példája már boldogabb vizekre evez: kiderül, hogy a szájról szájra terjedő tragikus népköltemény főszereplője az 1930-as években történt baleset után csodás módon felépült, férjhez ment és gyereket is szült. A gazdálkodás hagyományain túl a kiállítás bevezet a gasztronómia regionális sajátosságaiba, a vallás és a vallásosság helyi gyakorlataiba, a kézművesség és a háziipar lokális örökségébe, így mutatva fel a megmaradás lehetséges sarokköveit.

A 21. századi Székelyföld – Románia részeként – egységes régióként határozza meg önmagát. A kiállítás három romániai megye (Hargita, Kovászna és Maros) magyarok lakta vidékét hozza közel a látogatókhoz, miközben a székely kultúra folyamatos átmenetiségét, természetes dinamikáját is megfoghatóvá teszi. Az állandó változás, a haladás, az innovatív gondolkodás, a tradíció ereje visszatérő motívum, legyen szó termelői technológiákról, tárgyi kultúráról, szokásokról, öltözködéskultúráról vagy az életmód más területeiről. De az sem marad rejtve, hogy a Székelyföldön élők az élet sodrásában mindig alakították és alakítják ma is a tárgyi és szellemi kultúrát az igények, trendek, lehetőségek szerint. A kiállítás azt is vizsgálja, egészen a jelenkorig, milyen stratégiai szerepe van a magyar és azon belül a székely identitás(ok) megőrzésében a népi kultúra jelenségeinek, a szokásoknak, a hagyományoknak, a vallásnak. A Néprajzi Múzeum kiállításának nem célja lebontani a székelyekről, a Székelyföldről kialakított képet, hanem olyan kalandot kínál, amelyet végigélve a látogatók szerteágazóbbá, összetettebbé formálhatják korábbi elképzeléseiket.