A református templomokban az ezüstből, ónból, rézből készült felszerelések mellett általános volt a cserépből készült bortartó edények, kisebb méretű keresztelő tálak, kancsók használata. Az egyházi iratok szerint a mégoly elővigyázatos használat ellenére is egy-egy cserépkorsó élettartama átlagosan kilenc év volt.

A kései újkőkor idejében olyan klimatikus változások mentek végbe, melyek jelentősen kihatottak a gazdálkodási formákra és közvetve az itt élő népesség szociális viszonyaira. Az átalakulás az anyagi kultúrában is jól megfigyelhető. A korábbi szemet gyönyörködtetően díszített és festett kerámiák eltűnnek, s megjelennek a hegyes bütykökkel díszített csőtalpas tálak...

Wack Géza elmesélése szerint a tárcát édesapja készíttette 1944 késő nyarán a család ékszerészének számító Váci utcai Toch ékszerészetnél (Budapest). A tárca fedlapján a bal felső sarkában a Hadik-jelvény, középen szovjet géppuskatöltény, hegyével felfelé néz. Ezt a töltényt operálták ki sebesülése után Wack Géza vállából...

Bár az 1699 januárjában aláírt karlócai béke eredményeképpen Magyarország teljesen felszabadult az oszmán megszállás alól, jócskán maradtak elhagyott, elpusztásodott területek. Nyíregyháza és környéke sem volt ez alól kivétel. Sőt! A Csáky uradalom 1688-as urbáriumában a város és az azt körülvevő terület „teljes pusztaságnak” neveztetett.

A megye késő avar korszakának egyik legszebb darabját már 113 éve őrzi múzeumunk. Kemecsén, a Csépány-tanyán, a korábbi Szőlőskerttől délre 1905-ben folyt feltárás Sarvay János bíró birtokán. Ki volt a feltárója, nem tudjuk, alighanem épp Jósa András. A sírban fekvőket díszövükkel temették el. Az egyiken két ragadozó egy már leroskadó prédát marcangol...

Amikor gróf Andrássy Gyula úgy döntött, hogy Tiszadobon kastélyt építtet, aligha gondolta, hogy a tájból markánsan kiemelkedő, a Tisza ölelésében fekvő dombhátat őelőtte már több száz évvel egy számára ismeretlen középső bronzkori falu lakói szintén kiszemelték. No, nem kastély építésére, hanem a halottaik végső nyughelyének.

A magyar népi kultúrában a bölcső a legsajátosabb gyermekbútor: a gyermek álomba ringatására szolgáló csecsemőfekhely. Nem volt állandó helye a házban, csak akkor vették elő, amikor gyermek született a családban, s csak a gyermek „megindulásáig” használták. Általában az anya ágya mellé állították, elérhető közelségbe, hogy azonnal a gyermek segítségére siethessen.

Az ajaki lányok, asszonyok szerettek csinosan, „nyalkán” öltözni, büszkék voltak a viseletükre. A lányok szinte versengtek egymással, hogy kinek van több, szebb ruhája. A szegényebb családokban olykor erőn felül is költöttek az öltözködésre, nehogy a lányuk „alábbvaló” legyen másoknál.

Kállay Tamás (1878–1963) országgyűlési képviselő díszes mentéjét a családi hagyomány értelmében a család orosi ágához tartozó Kállay Krisztián kapta 30. születésnapjára. A díszes mente bordó bársony alapon, bordó zsinórozással és paszománttal díszített, egyenes szabású, két oldalán hasítékkal van ellátva.

A legkorábbi darabok görög földről kerültek hozzánk. Néhány nagy kincset leszámítva csak egy-egy darabot találunk belőlük. A kelták kezdetben valószínűleg kuriózumként, ajándékként gyűjtötték, csereberélték vagy kapták az érméket. Napi beszerzéseik során pénzként nem használták, nem is volt ehhez elegendő a birtokukban.

A báli divat akkoriban nagy jelentőséget tulajdonított a ruhák színének. Eszerint az első bálozó fiatal lányok fehér ruhában és cipőben kellett, hogy megjelenjenek. A halvány színeket második szezonban már választhatták a lányok a ruhájuk és cipőjük színéül, illetve a fiatalasszonyok is szabadon válogathattak még az élénkebb árnyalatok között.

Játékgyűjteményünk egyik legérdekesebb darabja az itt bemutatott kisszekér, amelyet egy kerékgyártó mester készített 1944-ben Oroson egy nagypapa megrendelésére, aki az unokájának csináltatta a játékot. A három generáción át használt szekér ára akkoriban egy tehén árával egyezett meg.

Az ország több részén előforduló állatalakos bárdok általában rókát vagy lovat jelenítenek meg. Habár a lónak jelentős szerepe van a magyarok ősvallásában, tömegesen nem láthatjuk a népi díszítőművészetben. Elsősorban olyan tárgyakon jelenik meg, mint például a kútágas, kapu, ágyvég, csigacsináló, vagy mint esetünkben, a stilizált ló formájú húsvágó bárdon.

A berlok medál, függő vagy csüngő: bőrszalagon vagy zsinóron nyakba akasztva viselték. A csengersimaihoz hasonlók elsősorban Lengyelország, Skandinávia és Észak-Németország területéről ismertek. Felnőtt nők sírjából kerületek elő. Alighanem magasabb társadalmi státuszra utalhattak.

A nagykállói Kállay Kristóf (1788–1855) császári és királyi kamarásról készült fiatalkori mellképet tojástemperával örökítette meg 1832-ben Eduard Agricola (1800–1872) festő. Bevilaqua Borsody Béla azt írta Kállayról, hogy erőteljesen érdeklődött az alkímia iránt, s egyben igen nagy könyv- és kéziratgyűjtő volt.

A díszítetlen szűrposztó ruhadarabot előbb a szélein kezdték beszegni, hogy megakadályozzák a szélek bomlását. Később mind népszerűbbé vált hímzéssel való cifrázásuk, ami hozzájárult ahhoz, hogy a XIX. század első felére megjelenjenek a „szegett” és „czifra” szűrrel kapcsolatos tilalmak, amelyekkel a hatóságok a mértéktelen „cifrálkodásnak” szerettek volna gátat szabni.

1965-ben bukkantak a vékony, nagyjából téglalap alakú, simított felületű tárgyra, mely emberi alakot ábrázol. Feje legömbölyített sarkú háromszög, szeme és szája kagylóbetét. Az orr kissé pisze. Karja derékszögben behajlítva. Mintha egy ember fohászkodna... Pedig nem ő imádkozott, hanem eleink hozzá - bő termésért, egészségért.

A magyar királyi honvédség részére 1938-ban rendszeresítettek új csapatzászlókat, melyeken az angyalos középcímer és Magyarország Nagyasszonyának ábrázolása látható. A kerékpáros és gépkocsizó csapatzászlót azonban nem rúdon, hanem „G” alaphangú ezüstkürtön hordozták. A háború után Ausztriában, a sprinzensteini kastély kertjében elásva őrizték.

Barna bőr mappában pergamenre írva és színes virágokkal díszítve Nyíregyháza város képviselőtestületének határozata arról, hogy Benczúr Gyulát, a magyar festőfejedelmet Nyíregyháza város díszpolgárává választja. Benczúr Gyula - bár hamar elkerült a városból - Nyíregyházát mindig szeretettel emlegette.

Kr. e. 1000 környékén járunk, a mai Szatmár vidékén, egy késő bronzkori település közelében. Itt rejtettek el – talán a falu vezetői – gondosan, kör alakban elhelyezve számos csákányt, majd föléjük kartekercseket helyeztek, végül az egészet lefedték egy díszítetlen, szerény kivitelű tállal. Úgy tűnik, nem a fosztogatást megelőzendő kerültek a titkos rejtekhelyre e tárgyak...

A karikás ostor honfoglalás kori örökségünk. Rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz, melyet minden lábasjószágot őrző pásztor használt. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból, és a rövid, rendszerint alkar hosszúságú, díszített nyélből áll. Az eszközt egykor maguk a pásztorok készítették.

A céhek működésének fontos tartozékai voltak a céhet jelképező tárgyak, mint a céh ládája, pecsétnyomója, behívótáblája és a céhedények. A céhtáblának a gyűlések összehívásában volt fontos szerepe: a szolgálómester ezzel mint a céh jelképével járta sorra a mestereket. A táblában volt a közlendő hír a tagok névsorával, melyet minden mesternek láttamoznia kellett.

Jósa András szenvedélyesen érdeklődött a honfoglalás kor leletei iránt. Nemcsak a gyűjtést tartotta fontosnak, hanem küldetésének tekintette a honfoglalás kori mintakincs terjesztését is. Készített többek között hat ebédlőszéket, melyeknek támlájára egy-egy tarsolylemez motívumait faragta rá.

A leggyakoribb temetkezési leletek közé tartoznak a gyöngyök. Ez nem véletlen, mivel a szarmata hölgyek viselete különlegesen dekoratív volt. Nemcsak a nyakláncot, karkötőt fűzték gyöngyökből, hanem gazdagon kihímezték a ruha ujját, vagy éppenséggel a nadrág vagy a csizma szárát is.

Mind az ókori görögök, mind a rómaiak készítettek belőle ékszereket. Tőlük került a tudás aztán Európa északibb területeire, melyeket a különböző kelta törzsek fokozatosan uralmuk alá vontak. Őket is elvarázsolta az üveg kivételes szépsége, nem véletlen, hogy ellesték készítésének titkait.

A lőportartó két- vagy sok esetben háromágú szarvasagancsdarabból kialakított, puskapor tárolására szolgáló edényke, melynek két alsó nyílását fa- vagy csontlappal fenekelték be. Fedelén aprócska retesszel zárható adagolónyílást hagytak, amelyen keresztül a puskaport a fegyver csövébe juttatták.

Időként elég egy orvosi műhiba, hogy valaki elhatározza, hogy az orvosi szakmát választja hivatásul. Jósa András, akinek a nevét többek között kórház és múzeum is viseli, egy furcsa eset miatt döntött úgy, hogy életek megmentője lesz...

A csempén két madár látható. Az egyik – egy kétfejű, szétterülő farokkal ábrázolt – előre nyújtott karmokkal ront egy hosszú bóbitájú, békésnek tűnő madárra. A támadó bal fejének csőre a védtelen madár csőrének tövéhez ér. A bóbitás madárban alighanem egy pávát sejthetünk.

211 darab I. világháborús katonai sapkajelvényt, fegyvernemi jelzéseket, ezredszámokat, egyéb, az egyenruhákhoz tartozó, feltűzhető ruhakiegészítőket tartalmazó „jelvénykép” - Pertikovits László országosan ismert gyűjteményből.

A gyertyával való világítás későn honosodott meg a parasztság körében; mivel jóval drágább volt a mécsesnél, és csak nagyobb városok vásáraiban lehetett megvenni, ezért a XIX. századig elsősorban a templomokban, valamint a módosabb társadalmi rétegek otthonaiban használták.

Ez a vas lándzsacsúcs 1974-ben szórványként került múzeumunkba. Egy unikális darabról van szó, mely akár a kor szerteágazó magyar–lengyel kapcsolatainak egyik bizonyítéka is lehet. Érdekessége ugyanakkor az is, hogy igen titkozatos körülmények között került a múzeumba...

A mézes tésztából készült nyalka huszárok, paripák, kardok, babák, szívek, tányérok és még sok más mézeskalács a vásárok, búcsúk kedvelt ajándékai voltak. A formákat leginkább körte- és diófából faragták maguk a mézeskalácsos mesterek vagy segédeik.

A reformáció számos eredménye közül a legfontosabbak egyike az anyanyelvű egyházi liturgia megteremtése Európa-szerte. A hitújítás nemcsak a bibliafordításoknak adott nagy lendületet, hanem a többnyire szájhagyományban megőrződött vallásos énekek összegyűjtésének és kiadásának is.

1944 őszén felsőbb parancsra a tűzoltók is elhagyták a várost a felszerelésekkel együtt. Hosszú és kalandos úton jutottak el Győr, majd Mosonmagyaróvár térségébe, s végül Linz mellett, Berg község erdejében, egy menekülttáborban kötöttek ki. Az ereklyéket tartalmazó faládát 1945. március elején a tűzoltók a tábor egyik szemetesgödrében ásták el.

1985 és 1990 között Ibrány határában került sor egy 269 sírból álló, X–XI. századi temető maradéktalan feltárására. Az ásatás során napvilágot látott egy kettős temetkezés. A jobb oldali – gazdagabb leletanyagú – leány viseletének része volt egy hajfonatkorong pár, a korabeli női viselet jellegzetes, ám mégsem mindennapos kiegészítője, melyet jellemzően párban viseltek.

A szabályos körök, ívek megrajzolására, távolságok átvetítésére szolgáló eszközt a dongák vastagságának kiméréséhez is használták. Feltételezhető, hogy egy ügyesebben faragó mester, vagy maga a bodnár fabrikálta.

A faliképek, melyek főként üvegképek, tükörképek voltak, a XVIII. századtól részei a paraszti szobaberendezéseknek. Az úgynevezett elsőházba vagy tisztaszobába elhelyezett, képkeretbe foglalt nyomatok elsősorban vallási tartalmúak voltak, majd a XIX. század második felétől, még inkább az I. világháborútól kezdve megnőtt a fényképek száma.

A síranyag vezérlelete a hatalmas méretű ruhakapcsoló tű pár. Európa legnagyobb méretű brossairól van szó: a hun kori kiállítások meghívóinak, plakátjainak kedvenceiről a világ minden táján. Összsúlyuk közel 1 kg!

Benczúr Gyula Millenniumi hódolat című alkotása állami megbízatásból született. Az itt látható színvázlat jelentősége abban is rejlik, hogy az eredeti - hajdanán a királyi várban elhelyezett és 1910-ben Berlinben aranyérmet nyert - monumentális festmény 1945-ben elpusztult.

A lengyelországi emigrációban 1719-ben elhunyt Vay Ádám udvari marsall hamvait 1906 júniusában a késői utódok, gróf Vay Ádám, gróf Vay Tihamér és Vay Kázmér hozták haza Danczkából (Gdansk), majd országos ünnepség keretében a református templom előtt emelt turulos emlékmű alá temették el nagy pompával 1906. november 15-én.

A Nyírbátorban gyűjtött tajtékpipa a használat évei alatt nyerte el egyedi színét. A parasztság körében a „pipák királynőjét” csak a módosabb gazdák engedhették meg maguknak, és ők is csak ünnepnapokon „melegítettek benne”.

A bronzból öntött ékszer közepén a tarajos sisakban, páncélosan, göndör fürtökkel megjelenő fiatal férfi Mars, a háború istene. Aligha kételkedhetünk benne, hogy római területről került barbár földre a tárgy. A lelet egy 4 év körüli kisgyermek ruháját díszítette.